Újabb ember tűnik fel az erdőben. Szintén mögülem bukkan elő az a nagy darab kocogó pasi aki kb. mind a 120 kilójával vastagon sült krumpli szagot húz maga után. Olyan mintha a mekiből startolt volna, hogy lefussa a bevitt kalóriát. Megmosolyogtató volt a kontraszt. Mármint az erős olajszag és a sportoló férfi látványa. Az viszont aggasztott, hogy jelentős súlytöbbletével nem biztos hogy a futást kellett volna választania az életmódváltáshoz. Én kíméletesebb gyaloglást javasoltam volna kezdetnek. Ám néhány kilométer után leesett az állam amikor immáron szembe jött velem….nem is jött, még mindig kocogott! Még mindig bírta, és kedvesen biccenteni is, volt ereje! Le a kalappal, teljes szívből drukkoltam neki, bármi legyen is a célja a kitartásával.

Nemsokára ritkul az erdő, kiérek az útra, átkelés a zebrán. Még csak távolról látszik Keszthely kertvárosa, de ahogy rácsodálkozom az apró házakra, a dombokon túl látom, ahogy egy mesebeli szivárvány halványodik a tájba olvadva. 

Mintha csak köszöntene, biztatva, hogy nemsoká célba érek, hamarosan a kastélykertben pihenhetek meg. Igen, már nagyon vártam, hogy ismét ott legyek az elegáns kosztümös filmek helyszínén, mi több igazi grófok, grófkisasszonyok hajdani otthonában. Nagyon szeretem a Festetics kastélyt, alig várom, hogy odaérjek. Az oda vezető néhány kis utcán keresztül, szokásomhoz híven évődve nézem a házakat, kerteket. 

Elképzelem kik és hogyan élhetnek benne. Csak az autók zaja bánt, főleg a meditatív bő óra után. Semmi baj, nálam a vezeték nélküli füles és máris relax zenével csitítom az ingereket. Az egyik kerítés mentén egy rozmaring ágacska súrolja a térdem miközben csodálom a téli álmot pihenő kertet. Nem bírtam megállni, hogy ne morzsoljak szét egy ágacskát, ne szippantsam be azt a nyárt idéző illatot. Igazából főleg a mediterrán konyhát idézte fel bennem, így azt sem bírtam megállni, hogy lecsippentsek belőle egy hajtást és másnap elkészítsek belőle egy remek kis gombaragut.