Szeretnéd megtudni szuperérzékeny vagy-e?
Tapasztalod a jeleit, de nem vagy benne biztos?
Tudd meg egy önértékelési teszt kitöltésével!
Szeretnéd megtudni szuperérzékeny vagy-e?
Tapasztalod a jeleit, de nem vagy benne biztos?
Tudd meg egy önértékelési teszt kitöltésével!
Egy szuperérzékeny személyt rendkívűl vonzzák a művészetek, legtöbb esetben valamilyen tekintetben mindegyikünk alkot, mivel kifinomult a szépérzékünk és legtöbbször bizonyos mértékig tehetséggel is bírunk különféle műfajokban. Sokszor ez egy-egy alkotó hobbiban nyilvánul meg nem feltétlenül lesz hivatás. Egy szuperérzékeny, sokszor multipotenciális személyiség is. Egy optimális ingerszintet igyekszik tartani. Nem bírja a sok ingert egyszerre (hiszen ingerfeldolgozási érzékenysége van) de ugyanakkor nem szeret unatkozni. Az optimális inger szint nálunk, egy igen keskeny sávot jelent, a túl sok és a túl kevés inger között. Ha multipotenciálisak vagyunk, több terület érdekel bennünket, több mindennel foglalkozunk, több téren szerzünk jártasságot és ezeket a készségeket, tapasztalatokat kreatív módon ötvözzük. Esetemben többek között a tanító, a segítő, a tanácsadó, az anya, az utazó, a nőci simán megfér egymás mellett, de létezik bennem egy művészlélek, aki folyton alkot valamit. Az alkotás megnyugtat, ilyenkor flow-ban vagyok. Ennek az énemnek a születése vicces módon egy szülőszobához kapcsolódik. Történetem az anyává válásommal egyidőben kezdődött. Valamikor réges-régen Egyetlen Kislányom és az alkotói szenvedélyem egyszerre láttak napvilágot…. hol máshol, mint egy kórházban. No ez nem egy csöpögős történet….arról van szó, miközben a látogatók, kényeztető dolgok sokaságát hozták nekem, több ilyen-olyan magazinnal együtt kezembe kaptam a ma legnagyobb magyar DIY magazin első, induló számát. Itt kezdődött minden. Ott benn a kórház falai közt egyre lelkesebben forgattam az újságot. A „csináld magad” tartalom, a sok-sok kreatív ötlet teljesen magával ragadott. Ez az óriási löketű inspiráció kezdte el táplálni bennem az alkotás iránti szenvedélyem akkor még apró csíráját. Bár a különböző művészetek felé való vonzódásommal már korábban szembesültem, hiszen már tiniként is rajzoltam és ruhákat terveztem, no meg a konyhában is próbálgattam a szárnyaimat, de ekkor valami új, valami igazán kreatív életszemlélet tárult elém. Vitathatatlan hogy az alkotás és az anyaság is hatalmas női energiákat szabadít fel. Talán nem is volt véletlen ez az időzítés és párhuzam. Akkor, ott életem egyik legizgalmasabb szakasza vette kezdetét.
Ekkorra elérkezett a nagy pillanat, a hobbim immáron hivatalosan is a munkám/főállásom lett. Az igazi kihívás az volt, hogy munkaként is olyan élvezetet jelentsen, mint szabadidőtöltésként. Ez bevallom, kezdetben egyáltalán nem ment. Tudtam, hogy ez az út nem lesz csupa móka-kacagás, és azt is, hogy kemény munka és nagy nyomás lesz az útitársam a jövőben, amihez elsősorban kitartás szükséges, de azt nem gondoltam, hogy ez az erős törekvés megölheti az alkotás örömét. Begörcsöltem attól, hogy üzletasszonyként viselkedjek egy olyan területen, ahol szükséges az önfeledtség, a szabadság megélése. Nem tudok elmélyülten alkotni vagy éppen teljes valómmal a foglalkozásaimra koncentrálni, ha folyton a számokra kell figyelnem akár marketing akár pénzügyi szempontból.
Nagy csalódásomra bennem nem alakult ki a szükséges egyensúly. Ahhoz hogy üzleti szempontból eredményesebb legyek rengeteg kompromisszumot kellett volna kötnöm, amire művész lelkem nem volt hajlandó. Így mára maximum hobbiállásnak tekinthetem az alkotást.
Ugyanis egy idő után megállt a lendület.
Mindkét területen hátra léptem egyet (akkor még a Kreál-Lak projekt a táborok és a workshopok is zajlottak szintén vállalkozói keretek között) Ez a lépés egy sok összetevős folyamat eredménye amihez hozzájárultak mind a gazdasági válságok, a covid, az oktatási rendszer válsága, de talán csak simán egy küldetésnek lett vége. Eljött az ideje a fájdalmas de minden szempontból szükséges elengedésnek, ami nem tudni most, hogy mennyire átmeneti. Hiszem, hogy mindig vár valami új. Egy idő után mind vágyunk új kihívásokra. Ezt el kell fogadni.
Visszatekintve mondhatom egyes elfoglaltságok, projektek egy üresség betöltésére hivatottak talán. Pl veszteségek vagy új élethelyzet kialakulása esetén. És most eszembe jut a gyermek elengedése is egy pont ilyen roppant nehéz feladat.
Visszakanyarodva a kezdetek személyes momentumához, azt hiszem, hogy ez a fotó tökéletesen megragadja azt a pillanatot, amit az alkotáshoz fűződő érzéseim rajzolnak az arcomra. Ugyanakkor erősen láttatja a párhuzamot az anyasággal, amely a leválás kapcsán éppen abban az időszakban volt átalakulóban, amikor a kép készült. A fotós szerint úgy ölelgetem a kapszulákat, mintha a gyermekem volna… és nem is tudta mennyire igazat beszél
Sokat dilemmázok azon, hogy talán megkérdőjelezhető az a szálló ige, hogy „csináld amit szeretsz és soha többé nem kell dolgoznod” Nem biztos, hogy jó ha a hobbijából az ember munkát csinál. Észrevétlenül eltűnhetnek a kapaszkodók, az ami korábban feltöltődést biztosított, az teljesítménykényszerré válhat és oda az örömforrás. Személy szerint sok időre volt szükségem, ahhoz hogy a kreatív energiáim immár újra életre kelljenek és ismét alkotásra buzdítsanak esetleg más területeken is. Akárhogy is, mindig csak félúton vagyunk.
Folyt. Köv.
jöhetnek az újabb alkotói kalandok!!!
Ha tetszett az írásom, oszd meg másokkal is!